Gyógyító öröm péntekre: Nem mindenki veszteség, aki kilép az életedből

Nem mindenki veszteség, aki kilép az életedből.
Ezt sokáig tanultam és nehezen vertem a fejembe.

Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy idealizáljunk embereket, hogy amire külső szemlélőként azt mondanánk, hogy ezt bizony senki nem csinálhatná meg velem, az komfortosnak tűnjön, amikor már beleereszkedtünk. Hogy saját magunk áltathassuk azzal, hogy hiszen szeret ő a maga módján, csak más a szeretetnyelve.

Nehezen engedünk el, mert néha nem tudjuk, nem értjük az okokat. Miért lépne ki valaki szó nélkül az életünkből, ha egyszer megígérte, hogy marad? Miért könyörgött a szeretetünkért, ha utána visszaélt vele az az Achilles-ínunkká tette azt? Ha arra nevelt, hogy mindig kérdőjelezzük meg, ha valaki kitartott kézzel merészkedne be a komfort zónánkba.

Általában nem vagyunk felkészülve arra, hogy különlegesnek hitt kapcsolódások egyszer csak megszakadjanak. Ilyenkor úgy érezzük, hogy a mellkasunkra tenyerelt a fájdalom és egy kecses mozdulattal ugrott át rajtunk, elvitte azt, akivel minden jó lehetett volna.

De hidd el, nem mindenki veszteség.

Minden ember, akihez valamiért ragaszkodunk fontos szerepet töltött be az életünkben. Vannak azonban azok, akik azért jöttek, hogy megtanítsák, hogy mit nem akarunk a későbbiekben. Hogy mi nem egyenlő a szeretettel.

Nehéz, de el kell fogadnunk, hogy néha azok az emberek, akikhez foggal-körömmel ragaszkodunk, azért mennek el, mert az életünkben betöltött mandátumuk lejárt és nincs lehetőség hosszabbításra.
Veszteségként éljük meg, a kislábujjunktól a fejünk búbjáig átjár az értetlenség és az „ez már örökké fájni fog” életérzés. Mert úgy gondoljuk, hogy a kirakós legfontosabb részét vesztettük el.

De tudod még mit veszítesz ilyenkor?

Elvesztesz egy olyan embert, aki csak akkor volt melletted, amikor neki az éppen komfortos volt.
Valakit, aki a tudta nélkül minden második mondatával megsebzett téged.
Elveszted az ignorált üzeneteket és hívásokat, nem lesz több „nem láttam, hogy írtál”, se közönyös manipuláció.
Ahogy levedled magadról a félig volt kapcsolatokat, elvesznek a bántó megjegyzések is.
Elveszted az érzést, hogy nem vagy elég jó, olyan, akiért áldozatot lehetne hozni.
Lassan kikopik belőled a megszokás, hogy úgyis mindig lelépnek.

És ha ebből az irányból közelítjük meg, akkor igenis jó néha veszteni.
Forrás:Varga Emese- Zsebszöveg