Aktuális Energiák: Március

Tormay Cécile: Március

A fák kérge alatt keringeni kezd az élet vére, a partok között megbokrosodott, vadhideg vizek nyargalnak a völgyek felé és a pihegő, zöld vetés felett március szelleme jár.
A régi, az örök szellem, a kezdődés, az ifjúság, a szabadság maga, mely a nyár előtt feltárja a föld kapuit.
Március eljött megint és mint szilaj vándorlólegény, dölyfös ifjúságában minden úton dudolászva megyen és úgy hiszi, egyes-egyedül övé a világ.
Hányi-veti duhaj kedvében visszaborzolja a felhők üstökét, becsapkodja a felnyitott ablakokat és nevetésétől megbillen a harangláb zsindelyes süvege alatt a kis harang.
Aztán felvágja a fejét és elnéz nagy, csillogó zöld szemével a világ felett.
— Ki vagy te? — kérdi hirtelen.
Most látja meg, hogy mióta elindult valaki lopva jár mellette a vetés felett. És egyszerre emlékezni kezd. Most meglapulva jár, de volt idő, mikor minden úton csak az a másik haladt és halálnótát dalolva legázolta a tavasz jogát, eltiporta a kezdődő vetést és a szabadság nevét bitorolta.
Március örökifjú szelleme megáll és szembe fordul a rejtélyes szellemmel, mely mint az árnyék, nyomon követi.
— Ki vagy? Az én jogaim nevében követelsz, az én ideáljaim torzképeit vetíted, az én dalom helyett dalolsz. Ki vagy te, idegen?
És hangzik a válasz, mint földalatti morajlás mely ellágyítja magát, hogy csalogasson:
— Én március szelleme vagyok…
— Hazudsz… Az én vagyok és hozzád, aki mellém settenkedel, nem fűz vérségi kötelék.
— Mit bánod, — morajlik az idegen, — az emberekkel már elhitettem, hogy rokonok vagyunk. Vannak akik már azt is elhiszik, hogy te nem is vagy, csak én vagyok, esküsznek rá és hirdetik, hogy én vagyok március szelleme.
— Rád ismerek beszédeidből! — rivallja március igazi szelleme. — Fojtogató kezed nyoma kiújul a torkomon. Rád ismerek, hat év előtt te akartál ezen a földön örökre megölni, te dobtad oda akkor martalékul magyar birodalmamat, te üvöltötted túl idegen daloddal az én dalomat és így vesztette el magyar birodalmam sok jövendő nyarát a te vörös tavaszodon.
Megrázta öklét, mint két jogart és hangja zengése, mint a zivatar beleütődött a boltozatba:
— Az én dalom a Talpra magyar, melytől talpraszöknek még a halottak is, a tied idegen dal, melytől meghalnak a nótásai. Én a szépség vagyok, te az iszonyat, én az ifjúság, te a jövendők hóhéra, én az erő vagyok, te az erőszak, én a kezdődés, te a vérpad. Én a szabadságharc voltam, te a forradalom. Én a szabadság vagyok, te a rémuralom, te a népek alkona vagy, én a népek tavasza vagyok.
És március szelleme elűzte magyar birodalmából a másik szellemet, hogy menjen oda ahol még befogadják, mert nem ismerik. Ő maga pedig fenséges ifjúságában elindult a rónán kaput tárni a nyárnak.

(1925.)

X