2021-09-24

Angyalságok Neked péntek reggelre: Tanmese

Egyszer, még fiatalon, egy erdőben töltöttem az éjszakát, amolyan beavatási szertartás gyanánt.

Máig emlékszem rá. Rettentő volt. Azt hiszem, az volt életem leghosszabb éjszakája.

Mintha minden perc egy örökkévalósággá nyúlt volna. A kicsi, kétes menedéket adó sátoron túl, az ismeretlen, ijesztő neszezések, az ágak reccsenése, a soha nem hallott meg-megszakadó vijjogások, bent a jeges rémület, a saját szívem heves dobbanásai, a bénult zsibbadás, a kiszáradt szám.
Sokat tanultam azon az éjszakán.

A félelem első körében arra gondoltam, el kellene menekülni. Talán még nem késő, látok annyit, hogy elindulhatok, és megtalálom a közeli falut. Kimásztam a sátorból, és elindultam. Pár lépés volt csak, amikor rájöttem, a sötétben minden fa, minden bokor egyforma. Nem ismerem az erdőt, fogalmam sincs, hol a kivezető ösvény. Ha most elindulok, akár
rosszabb is lehet. Csapdába estem. Az éjszakai erdő csapdájába. Rá kellett jönnöm, nem tehetek mást, mint várok. Cselekvés helyett hagynom kell, hogy teljen az idő. Megadni magam és viselni azt, ami van. Nem volt könnyű. Először ágáltam, áldozatnak, fogolynak éreztem magam, aki tehetetlenül vergődik. Ahogy telt az idő, lassan kezdtem megszokni a helyzetet. A szemem hozzászokott a sötétséghez, a fülem kezdte megismerni a hangokat – én meg önmagam. A félelem már nem ijesztgetett, csendben ült mellettem. Egyszer csak valami változni kezdett. Hogy odakint kezdődött-e, vagy bennem indult el, ma már nem tudom, csak azt, hogy lassan, szinte észrevétlenül születni kezdett a fény. Felkelt a nap. Amikor kimásztam a sátorból, minden pont olyan volt, mint előző este – csak én lettem más. Valami elveszett, ám valami meglett bennem.
Naponta kapom az üzeneteket. Kétségbeesésről, félelemről, veszteségről, csalódásról, magányról szólnak. Azt kérdezik, hogyan, merre meneküljenek, mert annyira sötét és kibírhatatlan minden. Nem tudom. Van, hogy nem lehet okosat mondani. Van, hogy a helyzeteket nem lehet kívül megoldani. Van, hogy belül kell rendezni. Van, ami elől nem lehet menekülni. Van, hogy az egyetlen tanács így hangzik: várj. Várj és figyelj! Magadra: a fájdalmadra, a magányodra, a kétségeidre, a kételyeidre. Figyeld, ahogy lüktetnek, figyeld, ahogy változnak. Figyeld a színüket, a hangjukat, a tapintásukat. Figyeld önmagad. Aztán egyszer, nem tudom mikor, majd elindul valami. Ébredni kezd a fény. Először csak halványan dereng, majd erőre kap, végül fényesen világít. Vége a sötétnek. Ami közben történt, az mind a tied. Az volt a te küzdelmed önmagaddal.

Nehéz volt, de kibírtad. Már nem az az ember vagy, akit elnyelt a feketeség. Már az vagy, aki kibírta, és túlélte. Egyet biztosan tudok: a sötétség túloldalán ott a fény.
Orvos-Tóth Noémi