2021-12-06

Tanmese: Az erdő mélyének üzenete! Egy történet, egy szerelmi story jegyében!

Amikor az utolsó remény meghalt már!

Amikor már nem jön hívószó és utolsó hang végleg elfogyott már…

Amikor látod, valaki vár a sötét éjben és amikor megérkezik egy hófehérgalamb csőrében, az utolsó reménnyel.
Kiesik a jéghideg avarba lehullik egy szerelmes levél, izzó parazsa nem melegít, inkább hűti a kedélyt. Az üzenet tintáját megcsípi a fagyos dér ereje, és ahogy olvassa a férfi a szíve legeslegmélyebb zugába ér, a lezáró levél minden egyes sora nyíllal a szívébe ér. Odaérnek a hideg szavak, amelyek a a legszomorúbbak.
A férfi kezébe vág a levél, ahogy olvassa a papírdarabot, amit valaki csak neki hagyott, összegyűri a vérvörös öklébe zárva, és egy kis labdává formázza. Az ökle egyre vörösebb, ahogy szorítja, ahogy a nőt képzeli el a karjaiba…. Aki most épp elhagyta, és sose térjen vissza többé: egy pillanatra. Mégis szeretné, hogy Örökké tartson, s, egymáséi legyenek, és csak egymás karjaiba érkezzenek újra meg újra…!

Élj boldogan, ne várj rám többé. Tudom hogy szeretsz, de egymáséi nem lehetünk már.
Fogadd el amit most írok, soha nem kereslek, már reggel óta csak sírok. Ne zaklass engedj el nem véletlenül kérem, emlékezz rám mindig szép reménnyel.
Légy boldog és vidám mindig derülátó és emlékezz rám mindig mint a legszebb szerelmes álom a lélekbalzsamozott érzelmi mámor.

A férfi kiejti a deres levelet, ami az őszi levél kupac tetejére érkezett. Ott hideg, és nyirkos avar beborítja és fák ágai vetik be gyorsan ahová a szél hordja… Mámoros éjszakákat és nappalok negédes sikítása – tova száll egy éjszaka legsötétjében, és nincs remény, meghalt az utolsó dér csípésével, a lány többé sehol sem vár!
A görnyedt test egy padra fáradtan leroskad, kezébe temetett arca megfagyott, vérvörös szemei könnybelábadnak, és síró, görcsös kiálltás elvágja a szép, mézédes szavakat.
Szeretné, ha felébredne egy rémálommal, édes puha párnán és szerelme sóhajtására reggel felkelne, egy forró ölelés szorításában érkezne. De nincs többé, nincs álom, és érintés, csak a száraz hideg avar, ami most körbeöleli, a végtelen erdei fenyők és platán fáján.
Még mindig ott ül, ledermedve térdre omlik, kezeit imává kulcsolva az égre tekint, kéri a jóisten kegyelmét, és irgalmát, hogy sose éljen ekkor fájdalmat újra át. Kéri a jóisten kegyelmét egy életre, kárhoztatja magát, és sírva borul megint a padra le, zokog mint három évesen amikor a legszebb játékát elveszítette…. Kisírt vörös szemmel nyugszik meg az éj sötétjében, amikor épp egy hőbagoly huhogása leplezi le a mélyben. Ahogy a hajnal közeleg a mély sötét fenyves rejtekében a szív megdermed…Nincs válasz, és nincs visszaút, hangzik a ködös hajnalon de férfi nem tudja elfogadni, lelke végleg elcsituljon.
A férfi megingott, meggörbült ujjai merevek, a szíve elhalt most kergette el belőle utolsó fényszeretetet.
A hold csillog és bevilágítja az erdő közepét, a férfi feláll és lassan elballag, de szíve csupa dermesztő jégvirág. Soha többé nem lesz forró érzelem amit az álomnő tova elrepített. Elrepítette tőle az őszi szél, és vigaszt nem találva felszakad utolsó remény. A férfi megáll a legszebb fenyő tövében. Hangosan üvölt az erdő mélyébe…. Miért? Miért kaptam ezt, üvölti az őszi hideg szélben, elviszi a szél tova szállítja az sivító szavakat… az éj legsötétjében….

A lány közben a szobájából a holdat nézi, szemei vörösek és izzók, reménytelen tekintett lesi a holdfényét, újra meg újra megbánta minden tettét.. Kinyitja az ablakot és üvöltő szelek csapják vissza a szárnyat,  majdnem összetört mint egy szívet reménytelenségében elhagyott. Elhagyta, aki legjobban szerette a világon, és kisírta az utolsó könnyeit az éjszaka elfojtásában. Elfogytak a könnyek és szavak az ablak keretében most kapaszkodhat, oda dől az ablak sarkába és rádől a kilincs szélére, visszafojtott könnyek és bánat önti el a szívét, hallja a hideg éjszakába az üvöltés kérésében. Meghallotta a ‘miért’ kiáltását de hang most már nem jön ki a száján. Száraz és hideg van, lassan pirkadni kezd, a szíve legkisebb most Összefacsarodott végleg.. Amint az utolsó miért oda tova száll, szája legörbül és valamit újra és újra vár. Elhallgat minden csöndbe borul a hold már nem fénylik a virág is bezár mint az utolsó gitárhúr a koncert utolsó óráján... csend van, senki nem töri meg a hajnalt, csak a nő szívdobbanása ver egyre hevesebbet, és mint mélydobszó lüktető, ijedt.. A férfi eljött az erdő közepéből egy mezőn áll és alkonyat egyre erősebben nő, majd a zöld fűre ül, összezárja a karjait, lábát és várja hátha felébred egy bús dal szárnyán.
Sétál de már gyorsabb léptekkel vágja át a mezőt, a cipője saras de lábnyoma nem nyomja az erdőt. A szívét nyomja egy utolsó mondat: Légy boldog mással, engem felejts el ez egy a sorsunkban, a döntésem végleges. Én is ezt teszem, nem tehetek mást, elfelejtelek és mással folytatom tovább. Fogadd el ezt, nem másítom meg.
A férfi lehajtott fejjel egyet kér még az őrangyaltól, aki körülötte keringett, mondd meg neki, küld el szavak szárnyán, hogy nekem ő volt a legszebb, legjobb Angyal az életemben. Kiálts a fülébe, rázd fel a szavaimmal, és  szaggasd le a hajfonatát, hogy megmásítsa minden egyes gondolatát. És üvölts ki magadból ezt a fájdalmat, amit rajtam látsz., hogy a döntését miért nem gondolta még egyszer, utoljára át???????

Az őrangyal lassan elé ért, és kérte mit küldjön még a koszorú mellé. Add át neki ezt a babérkoszorút, ott fontam az éjszakába amikor a szívembe döfte az utolsó reményem bús dalát és már nincs kiút. Elfogytak szavaim, reményem elszállt végleg, nincs vigaszom, csak az erdő és mező és gyönyörű fák, amelyek a bánatomban rámtalált… A fák ölelnek az éj sötétségében, nincs vigasz és nincs boldogság elfogytak végleg már. Nem küldök a koszorú mellé semmit, vegye fel és viselje örökre a dús haján és néha azért gondoljon rám….

Az őrangyal elvitte a koszorút, de egy kamilla szál kiesett ahogy az úton reptette magával és vitte – vitte a remények hajnalán. Egy sün tüskéin landolt az elhalt virágszál. A sün csak araszol az erdő rejtekén, viszi hírül a kamilla virágzat, olyan mint egy szép remény!

A lány már a szobája mélyén aludt, amikor egy kamilla koszorú illatára ébredve a szeme felragyogott. Kitől kapta, hogy ért ide a hálójába, miért nem a fiú hozta el személyesen és könyörögte magát vissza a tündérek legszebb hajnalának kertjében, s vallott szerelmet újra meg újra hogy várva vár rám, soha nem múló szerelemmel telien izzóan.
Nincs remény ez a fiú végső üzenete, ő küldte el nekem, hogy ne lássam meg a könnyektől vérvörös izzó szemeit.

Nincs tovább a lány most belekiállt a reggel fényébe, elfogadta a fiú a gondolatát és utolsó reménnyel egy virágkoszorút küldött csend legmélyében.

error: Védett tartalom!