Olyan fontos most tudatosan lassítani, megállni, jelen lenni, átlényegülni, megnyugodni, csendben lenni, befelé és felfelé tekinteni, magunkba nézni, elfogadni, szeretni, tisztelni… magunkat, a pillanatot, az életet.
Átadni magunkat a pillanatnak, a mostnak, a jelenlétnek.
Nem véletlenül jelez a test, jeleznek a szituációk, tanítanak lassítani, megállni, nem sietni, jelen lenni.
S igazán élni, megélni, szeretni magunkat, egymást, a pillanatot, az életet, s hálásnak lenni, azért ami van.
Ha nem figyelünk tudatosan a pillanat elillan, az élet elrohan, és jó lenne, ha nem mellettünk rohanna el, hanem benne élnénk, ha igazán átélnénk, élnénk és sok szép élményt, emléket gyűjtenénk be, s raknánk bele a Lelkünkbe, életünkbe.
Állj meg tudatosan egy pillanatra akár most, csukd be a szemeidet kicsit, lélegezz mélyet, és éld át ezt a pillanatot hálával, szeretettel, békességgel, megnyugvással!
Aztán csinálj bármit is, légy benne jelen minden porcikáddal, gondolatoddal, érzéseddel, tényleg csináld azt, amit csinálsz! Éld meg, éld át, legyen az bármi!
Azt mondják, úgy tartják, hogy mikor jelen vagy, akkor kapcsolódsz igazán önMAGaddal, a Benned élő Teremővel, a Forrással, s érzed át az élet, a létezés lényegét, a tiszta Szeretetet, Békességet, Boldogságot.
Légy jelen, s boldog, békés leszel.
Ez a Popper Péter idézet jutott eszembe erről:
Maradjunk a jelen pillanat egyszerűségében.
Fel kell hagynunk a haszontalan gondokkal,
a múlton való rágódással,
a jövő elé sietéssel.
Vagyis szabaduljunk meg a “már nincs”
és a “még nincs” irrealitásaitól.
Éljünk az egyetlen realitásban,
a “most”-ban.
Olyan nagy pazarlás, hogy manapság
túl sok időt töltünk azzal, hogy a képernyőt vagy a tv-t bámuljuk, ahelyett, hogy koccintanánk, csókolóznánk, vagy csak táncolnánk önfeledten a hold alatt.
Elfelejtünk élni.
Megerősítő áldás: az élethez.
Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást.
Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket.
A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet… M.S.