Csillagfényüzenet – Novemberre: Te mit keresel?

Igaz. Mit igaz, tény! Sosem voltam szerelmes. De szerelemnél, már éreztem többet: éteribbet, Istenibbet. Tehát mi végre akarjak szerelmes lenni, ha tudom, hogy van és létezik… több? Szeretem amikor lesajnálnak ezért: “úristen”, “te szegény”, “majd leszel” – magamban csak mosolygok…
– Ó, ha tudnád!..

Mindenki a szerelemre áhítozik – ott toporog várva a sorára, hogy ajtaján belépjen. Azt hiszem, ahol én jártam valakivel, az egy semmilyennek tetsző mellékajtó volt, a főbejárattól balra.

…hogy kerültem oda?
Nem is olyan nehéz.

Azt mondod valakire: fura. Ha megszorzod hárommal, hozzáadod az elképzelhetetlent… megkapod a körvonalát annak, aki vagyok, ahogy gondolkozom.

Beszélhetek neked a lelkek fényéről… és te, kinyitod előttem a zárt osztály ajtaját előzékenyen. Pedig… való és igaz. (…)

…szeretem a kérdést: – És… mi az eseted, az ideálod?.. Nem hiszem, hogy ugyanarra gondolunk. Ilyenkor elmondom, amit hallani szeretne, sablon, megnyugtatóan kommersz szöveget – vele pillanatnyi képet festek önmagáról – finoman gúnyolva eszmerendszerét. Nem szép, nyilván nem az… de még soha senki nem kapott rajta e csínyen. Lelkes bólogatás volt már osztályrészem. Persze, hogy hazugság. Köze nincs ahhoz, amit keresek. De… mit is keresek? Istent keresem az emberben. A lelket, a fényt… a halhatatlant. (…) A szerelem elmúlik. Ez a dolga. A szerelem… meghal velünk együtt, az emberrel. Ami nem emberi bennünk, az utazik. Tehát sose voltam szerelmes, mert nem áldozok időt az elmúlásra.

Ha az embert szereted másban, leragadtál annál, ami a keret… nem néztél mélyebbre, nem láttad az Egészt. Ülj le, és gondolkozz el… miért vagy ott, ahol.

…miért azzal, akivel.

Nem vagyok vallásos. (Nem sértegetni szeretném más hitrendszerét.) Egyszerűen csak nem tudok olyasmiben hinni, amiért valamikor is vérben kellett gázolni. De, a jóban hiszek. A lelkek táncában… hiszek. És az Isten(i)t keresem… másban. Egyszer megtaláltam. Vagy őrült voltam, vagy szerencsés. (…) Nem arcot keresek, és nem testet. Nincs esetem. De ha elhiszem, hogy én fény vagyok, akkor kell lennie valahol egy fénynyalábnak, ami hozzám simulva megsokszorozódik.

…valami puhán elmúlóba vagyok zárva: a kiegészülő halhatatlanságom párját keresem. Érzések után megyek. Olyasmi után, aminek nem találtam még nevet, csak tudom, hogy már jártam ott. Oda akarok visszamenni valakivel, aki vak, arra amire én… és többet lát a láthatatlanból, oly tisztasággal, ahogy én látom ugyanezt.

…állhatnak millióan egy ajtó előtt, amire valaki a “szerelem” táblát ragasztotta. Én inkább újra balra mennék, és belépnék azon a pókhálós, szúette ajtón, amin nincs felirat. (Lehet aztán, hogy csak az “elm.gy.gy….z..” kopott le egészen. Ha így van, akkor is oda akarok visszamenni.)

…lehet nem tudok. Lehet, hogy minden életünkben csak egy ilyen van… de akkor legalább elmondhatom, hogy kiváltságos voltam.

…talán őrült vagyok.

Nem annak a gondolata rémít meg, hogy lehet egyedül élem le a hátralevő életem, mert el tudom fogadni. Az sokkal inkább megrémít, hogy emberek milliói keresik az elmúlást egymásban. Mellet verve és hirdetve benne… az örökkét. (…) Minő paradoxon.

…de a kint, az sose lesz bent. Ami isteni bennünk, sosem lesz emberi. A lélek, nem a test. Minden, amit milliók keresnek, az meghal. Meghal a testtel.

Nem a szerelmet keresem. Sose akarok szerelmes lenni. Talán nincs neve, címke rajta, de eljutottam oda. A lehetetlen létezik. A nem, csak tagadás. Szemellenző. (…) Ha a fényt keresed, legyél vak mindarra, amivel etetnek. És aki valójában vagy, egyszer csak érzed, ahogy felsóhajt benned.

…én, az Isten(i)t keresem másban, az emberi álarc mögött.

Te, mit keresel?

/részlet: Hétköznapok/

Adriana D. S. Skinner

Oszd meg másokkal is ha tetszett

Add a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

- X